Betekintés a III. Nagyragadozók és Pásztorkutyák Fórumra.

Gödöllő, SZIE. Vad Világ Megőrzési Intézet

A fórum az intézet támogatásával jöhetett létre.

 

Immáron III. alkalommal rendeztük meg a Nagyragadozók és Pásztorkutyák szakmai napot a SZIE. Vad Világ Megőrzési Intézet támogatásával. Prof, dr. Csányi Sándor igazgató úr köszöntötte ismételten a résztvevőket, s a köszöntő beszédében elhangzott, hogy ezzel a III. találkozóval immár hagyományt teremtettünk. Hagyományt , hogy közelebb hozzuk egymáshoz a pásztorkutyatartókat, tenyésztőket, s segítsük a vadvilág megóvását, megvédését azzal, hogy a még fellelhető kisszámú állattartást hazánkba az esetleges ragadozók támadásától megfelelő pásztorkutyák jelenlétével tudjuk elhárítani, védeni a javakat, jószágokat, esetlegesen a családot. Anélkül, hogy ártanánk a vadon élőknek, kipusztítanánk őket, együtt élni tudni kell alapon. A Föld mindenkié, legyen az szabadon élő, vagy tenyésztet állat. Legyen az ember, vagy növény. Nekünk most élő embereknek a felelőségünk megóvni a jövő generációjának, felnövekvő nemzedékén az értékeket. Mert ezek értékek, az őseink hagyatékai, az állattartás, az állatokkal való együtt élés, azokat tisztelni s gondoskodni arról, hogy ne váljanak martalékává az enyészetnek, a boszorkányüldözéseknek, a meg nem értéseknek. A Nagyragadozók és Pásztorkutyák Fórum ezen apropóból vehetett rész a Budakeszi Vadas park „ A Föld Napja” alkalmából szervezett napján. S egy közös igen jól sikerült programmal várta a látogatókat, kik meg ismerhették a nagytestű pásztorkutyákat is itt egyben , kik a nagyvadak távoltartásáért felelősek otthonainkba. A kutyák tenyésztésénél nem kettéválni, hogy munka vonal illetve küllemre tenyésztet , hanem szem előtt tartani azt a mottót, hogy a „Küllem nem mehet a munka rovására”. Mikor valaki belefog egy fajta tenyésztésébe sok mindennel szembesül, szembesül a fajta népszerűségével, divatosságával, de egyben a betegségével , gyengeségeivel is. Való e mindenkinek egy adott fajta, kell e a pásztorkutyákat társasági kutyákká tenni, milyen értékeket kell megtartani s ami van bennük, azt el kell e vetni, valami olyanért amit a mostani kúltur környezet diktál. Kölykök nevelése, szelektálása ezek mind felmerülnek, többször , miként tették azt régen s miként tesszük ezt most. Ezekre a válaszokra 2015. novemberében próbálunk a IV. szakmai napon válaszokat kapni. Annyiban lesz másabb a lentebb megírtakhoz képet, hogy a következő szakmai nap 2 előadást kap, de annál több „vita” megbeszélést. Az egyik előadás a valós veszélyről, van e ténylegesen valós veszély miként kezeljük a „Nagyragadozók visszatelepülésének következményei, a konfliktusok kezelése” címet kapta, mely előadást egyetemi docens. Szemethy László a Vad Világ Megőrzési Intézet munkatársa fog számunkra megtartani. A Másik előadás az eredeti mai is működő autentikus életkörülmények között tartott , munka és küllem kutyát, egyben hisz Ő még mindig az Ősiséget képviseli a Bakhar lesz . „Bankhar az Ősi hagyaték mongólia sztyeppéin”, Dr. Dzsargalszajhan Luvszandagva „Zsargal” előadásában, ki maga is e vidék gyermeke, s édesanyja , testvérei a mai napig tartják ezen kutyákat. Együtt élnek velük, s nem utolsó sorban, az autentikus állattartás is jelen van az életükben. Várunk mindenkit sok szertettel a 2015. évben megrendezendő programra.

Kiss Krisztina "Vitko"

Szervező

 

 

Beszámoló Dr. Balássy Zoltán 2014 évben elhangzott gödöllői előadásáról

 

Dr. Balássy Zoltán a huszadik század ötvenes éveinek végétől a hetvenes évek elejéig a legtermékenyebb publicistája a magyar kutyafajták ügyének, újjáélesztésének. Szakosztály vezetőként, csodálatra méltó precizitással, lényeglátással segítette a magyar kutyafajták rekonstrukcióját, ezzel nem csak a kynológiában alkotott maradandót, hanem az egyesületi életnek is megteremtette az alapjait. Sajnos a közösségi kutyázásra vonatkozó több évtizede megfogalmazott gondolatai a mai napig érvényesek.

Az előadásának stílusa, tartalma, az előadó felkészültsége, szuggesztív személyisége örök élményt jelentett minden hallgatójának. Ebből a tartalmas előadásból, nem akartam egy zanzásított kivonatot készíteni, inkább kedvet szerettem volna csinálni Dr. Balássy Zoltán munkásságának megismeréséhez, dokumentációjának kutatásához.

A XIX. század végére a magyar kutyafajták néhány egyedet kivéve csak keverékeikben léteztek. „A sporttenyésztés célja az volt, hogy mindegyik fajtát többé-kevésbé a régi alakjában úgy rekonstruálja, hogy a megváltozott életkörülményeikbe bele tudjanak illeszkedni.” Azonban szigorúan véve rekonstruálni csak azt lehet, amiről tudjuk, hogy milyen volt eredetileg.  „A magyar pásztorkutyák esetében az ismereteink a régi állapotokról nagyon hiányosak, azaz nem tudjuk mit is kellene rekonstruálni és nyomósan felmerül az a kérdés is, hogy vajon a régi állapot visszaállítása beilleszthető volna-e a mai körülmények közé?”

„A magyar pásztorkutyákat azért kellett rekonstruálni, mert amikorra a XIX. században felmerült az utánuk való érdeklődés, a rideg állattartás és az ahhoz kapcsolódó pásztorélet már majdnem megszűnt, és a pásztort segítő pásztorkutyák, alig néhány kivétellel, már csak keverékeikben voltak feltalálhatók. Ezekből az eredeti karaktert is többnyire elvesztett kutyákból kellett a régi, talán ősi, magyar pásztorkutyákat visszatenyészteni olyan tulajdonságokkal, amelyek a fajták hosszú ideig való fennmaradását az új, megváltozott körülmények és követelmények között is lehetővé teszik. Sajnos az elmúlt száz évben végzett tenyésztői munka az e célra alakult klubokban rendszeresen fellépett intrikák és belső egyenetlenségek, széthúzás miatt a lehetségesnél jóval kisebb eredménnyel járt.” Azaz több, mint száz éve már alig lehetett eredeti magyar pásztorkutyát találni, elhivatott tenyésztőknek, fajtaszimpatizánsoknak köszönhető, hogy a XX. század elejére nem haltak ki a  nemzeti fajtáink.

Az előadás áttekintést adott a fellelhető irodalmi emlékekről, azok kutatásáról. A gazdag forrásanyagból egy igazi érdekességet emelnék ki. „A geiduschek. A zahnai (Sachsen Anhalt) Caesar & Minka kutyatenyésztő és kereskedő cég, amelyet Otto Friedrich alapított 1868-ban, egyik legnagyobb szállítója a nagybecskereki villanyüzlet tulajdonosa Geiduschek volt. A kuvaszt a cég Ungarischer Wolfshund (magyar farkaseb) vagy Geiduschek néven forgalmazta. A fajtát így sokáig Geiduschek néven ismerték ott. „  Az elnevezés tekintetében ez csak egy kis érdekesség, de sajnos a fajtáink rendszerezése, elnevezése a század elején nem ment gördülékenyen. „Buzzi cikke végre elindította a magyar pásztorkutyák elnevezésével – nem a tenyésztésével! – kapcsolatos két évtizedes vitát, amelyben a résztvevők késhegyig tartó személyes támadásokkal védelmezték a magyar pászkutyafajták külleméről, és elnevezéséről hirtelenjében kialakított véleményüket.”

Az előadó két olyan kiegészítő szálat is ismertetett, amelyek akár egy – egy külön előadás témái is lehetnének. A kutyafajtáink rekonstruálását halmazok segítségével tette szemléletesebbé, majd a rekonstruálás algoritmusát is meghatározta.

Később érdekes módon közelítette meg a szavaink jelentésének változását, illetve egy-egy adott szóhoz kifejezéshez tartozó emlékkép eltérését időben és térben.  Mindkét téma elgondolkodtató és túlmutat egy beszámoló keretein.

Óriási kutató munka eredményeként, precízen rendszerezett archív hivatkozásokkal Dr. Balássy Zoltán áttekintette a XX. század elejétől a hetvenes évekig terjedő időszakban végzett többszöri rekonstrukciós kísérletet. A háború előtti időszakból szintén kiemelnék egy-két érdekes részletet. „Raitsits Emil: 1914.-ben egy kiállításon, ahol jegyző volt, a bíró korcsnak nevezte a kuvaszokat, és nem engedte a bírói körbe. (Kutyatenyésztés. 1931.p:81.”   ….  ”1920. július 21.-én A MEOE kebelében megalakult a Magyar Juhászkutya-tenyésztők Szakosztálya. Elnöke Dr.Raitsits Emil. (Természet. 1920.p:164.–Kutya.1920.p:48). Raitsits azonban 1922.-ben kilépett a MEOE-ből, mert az egyesület akadályozta a magyar pásztorkutyák tágabb alappopulációjának az összegyűjtését, a reményt keltő „falusi kutyák” B törzskönyvbe való bevonását.” Nem az előadó tehet arról, hogy a magyar kutyafajták ügyében rendszeres volt a sok „jó szándékú” kynológus közt az ellentét. Talán tanulnunk kellene a múltból - merül fel a hallgatóban.

Az előadó áttekintette a fajtaleírásaink,majd a standardok történetét, ide egy érdekes definícióját emelném ki. „Mindenekelőtt megismétlem, hogy más a fajtaleírás és más standard. A fajtaleírás a fajta aktuális, mai állapotát írja le, míg a standard a kívánatos állapotot, az aktuálisan még nem létező, de a jövőben elérni kívánt állapotot rögzíti. A fajtaleírás nélkülözhetetlen a standard kijelöléséhez, hiszen annak a tanulmányozása alapján lehet meghatározni a reálisan elérhető célt.” Majd elérkezett időrendben a hatvanas évek elejére, amikor időszerűvé vált a standard megújítása, illetve felmerült egyfajta szabványosítás. Érdekességképpen vegyük ide a két nagytestű pásztorkutyánk populációját bemutató táblázatot.

Év	Komondor	Kuvasz
1953	7	15
1954	7	6
1956	9	21
1962	53	58
1963	48	52
1964	66	73
1965	67	79
1966	81	113
1967	127	262
1968	162	370

 

A táblázatból is látszik, hogy a hamvaiból kellett újjáéleszteni kutyafajtáinkat. Lelkes tenyésztők, kynológusok, vezetők munkájának köszönhető, hogy a fajtáink megmenekültek a kihalástól. Dr. Balássy Zoltán több kutyafajtánk rekonstrukciós kísérletét fajtánként is leírta, rendszerezte. Ezekben az írásokban nagyon sok, a jelenre is hasznos információ található az adott fajta szerelmeseinek.

Halhattunk még érdekes gondolatokat a kutyarajzokról, kutyaszobrokról. „Mindig az volt az álmom, hogy a bírói körökben ott álljon a bírált fajta standardjének megfelelő, valódi méretben (1:1) elkészített kutya-szobor.”  Megemlékezett a már-már elfeledett úttörőmunkát végző elődeinkről…. és amikor vége lett az előadásnak, megszűnt az a varázslat, amikor is egy letűnt kor  tanúja kristálytiszta rendszerben, gazdag forrásanyag alapján visszaröpít bennünket az időben.

                                                                                                                          Juhász József

 

 

 

A Kaukázusi juhászkutyáról    –   …egy kicsit másként!

(„ Amikor a tenyésztő tapasztalata ötvöződik a bíró szemével, és ezt megpróbálja leírni.”)

 

 

A Kaukázusi juhászkutya az FCI által elismert fajta. Az FCI fajta standard leírása széles körökben ismert. Számos, részletes írott anyag érhető el erről az ősi, orosz kutyafajtáról magyar nyelven is. Ezért nem egy összeollózott, ismétlésekbe hajló irományt állítok össze, hanem a fajtával kapcsolatos saját tapasztalataimat, meglátásaimat és véleményemet vetem papírra. Előre elnézést kérek minden olvasótól, aki nem ért egyet az alábbi soraimmal és az eretnek gondolataimmal!

 

A Kaukázusi juhászkutyát 25 éve láttam meg először, 24 éve próbálkozom a tenyésztésével, és 16 éve bírálom, mint küllembíró.

 

E csodálatos, természetes és őszinte kutyafajtát sikerült „érintetlen, eredeti verzióban” megismernem. Ezt szeretném most némi szakmai fertőzéssel és egy nagy adag szubjektivitással elmesélni.

 

Az őshazából nagy vándorútra induló fajta számos, egymástól elszigetelt géncentrumból érkezett Közép-, illetve Nyugat-Európába. Ezek az egyedek egy fajtanevet viselve, gyakran jelentősen különböző külsővel képviselték a fajtát.

 

A belső viszont szigorúan azonos volt. Rendkívüli területőrző képességű, megvesztegethetetlen, félvad típusú kutyák „jöttek le a Kaukázusokból”, akik maximálisan tisztelték és betartották az etológiai törvényeket.

 

Az orosz fajtaleírások beszélnek ugyan típusokról ( pl.: élőhely szerint: hegyi, vagy sztyeppi típus; földrajzi helyek szerint: örmény, azerbajdzsán, grúz, kurd, tatár, stb. típus; szőrhosszúság szerint: rövid, illetve hosszú szőrű típus ), de határozottan nem különítik el azokat a fajtán belül. Ezek a különböző típusú kutyák a nagy távolságok, az elszigeteltség és az egységes tenyésztési koncepció hiánya miatt szinte önálló változatokként éltek a hazájukban, majd elindultak a „nagy nyugati hódító hadjáratukra”.

Törvényszerű volt, hogy összekeveredjenek. Ez a folyamat, jelentős kuszaságot eredményezett a küllemi jegyekben, ami a mai napig kíséri a fajtát.

A népszerűség és a hosszú út a célállomásig megkoptatta a jellemét is.

Úgy érzem elég hosszú időt töltött már vendégségben a Kaukázusi juhászkutya Magyarországon. A fajtaklubnak, a tenyésztőknek és a bíróknak egységes szemlélet kialakítása mellett, kézbe kellene venni a szerteágazó, heterogén képet mutató hazai állományt. Így lenne esélyünk átmenteni e rendkívül különleges kutyafajta értékeit az utókor számára. 

 

És most jöhet az idealizált kép, a standard! Hiszen az, pontosan és összekeverhetetlenül rajzolja meg a kutyát!

 

Mit jelent nekem a kaukázusi standard?

 

Küllemében: olyan kutya legyen, hogy ha a teljesalakos képét vetíteném a fehér falra, az árnyék körvonalai azonnal felismerhetővé tegyék a fajtát. Nem látok belőle többet csak egy árnyat, mégsem tévesztem össze semmilyen más nagytestű, szőrös rokonával!

 

Viselkedésében, jellemében: Erős, kiegyensúlyozott, nyugodt és határozott. Jól kialakult, aktív védelmi és őrző reakciókkal. Idegenekkel szemben bizalmatlan, gyakran harapós. Szilaj vadság és makacsnak tűnő önállóság jellemzi. Állhatatos, kitartó. Egygazdás kutya.

 

Hát így nézne ki az én Kaukázusi juhászkutyám!

 

Persze most sokaknak csalódást okoztam, a küllemről írt semmitmondó, homályos meghatározásommal. De gondoljunk csak bele! Mindamellett, hogy igaz lehet bármelyik fajtára, ahogy megjelennek a kontúrok már csak egy és csakis egy, fajtáról van szó! Több segítség nincs! Ha az árnyékfelismerése téveszthető, akkor az, nem az én Kaukázusi juhászom!

 

Mire jó a Kaukázusi juhászkutya?

 

Ezt a fajtát az ember terület-, és a jószágőrzésre tenyésztette ki és arra is használta. A használati cél, a ridegtartás, a természetes szelekció megedzette a Kaukázusi juhászkutyát. Hihetetlen ellenálló képesség, erő, gyorsaság, kitartás, önállóság és magabiztosság jellemzi. A tartási körülményekkel szemben már-már igénytelen. Tettre kész őrkutya.

 

Most nézzük meg a valóságos, hétköznapi helyzetképet a kiállításokon, az utcán és az udvarunkban. Mi az, ami még ráilleszthető a kutyánkra a fentiekből?

Sajnos egyre kevesebb tulajdonság igaz a mai hazai populációra!

 

A szocializált, velünk élő, urbanizált kutyafajtáknak általában más követelményeknek kell megfelelniük, mint az őseiknek. Rendben is van ez így! Változik a világ, változnak az elvárások, vele együtt a kutyafajták is. Hiszen a családban, a kertben, a kiállításon, a városban séta közben a kutyánkat csak akkor fogadják el, ha elsajátítja a kívánatos viselkedés- és magatartásformákat, és maximálisan beilleszkedik az élőhely adta diktátumok közé.

 

Csakhogy a fajtára jellemző tulajdonságok valamiféle ajánlólevélként ígérik, hogy én azt a kutyát kapom „formában, funkcióban és tartalmában”, amit a standard leír és garantál.

A Kaukázusi juhászkutyánál bizony felfedezhető némi ellentmondás a fenti irányelvek között. Mindig nagy vitákat szít a kérdés: szabad-e harapósnak lennie?

A kiállításon nem, az utcán nem…

A telephelyi őrszolgálatban igen, vészhelyzet esetén igen…

A felső, vagy az alsó sor hangzik jobban? Attól függ, hol hangoztatjuk!

Én azt mondom (és lehet, hogy megköveznek érte): igen, szabad!

Ettől még nem biztos, hogy a kutyánk egy vasharapó, habzó szájú, emberevő vadállat! Sőt nem is szabad, hogy az legyen!

De a Kaukázusi juhászkutya „idegenekkel szemben bizalmatlan, vad, harapós”!

Ez a funkciói közé tartozik, és az egyik legfontosabb ismérve.

 

Ki vegyen Kaukázusi juhászkutyát?

 

Első kutyának nem ajánlanám. Az önállósága, makacssága feladja a leckét a gyakorlott kutyás embernek is. Gyakran erős benne a dominancia. Ez teszi igazán csak büszkévé és magabiztossá. Kifejlett egyedként akár a gazdával is konkurálhat. Ezt időben észre kell venni, és csírájában el kell fojtani. No, nem szeretnék senkit elijeszteni a fajtától, mert következetes, céltudatos nevelési módszerekkel kitűnő társ válik belőle. Rendkívül korrekten betartja az etológia szabályait.

 

Tudnunk kell, hogy ezeket, a kutyákat a pásztorok önállóságra nevelték, soha nem szabályozták, nem gátolták a cselekvésükben. Így volt lehetséges, hogy tökéletesen ellássa a feladatát. A kutya beleszületett egy közösségbe: a gazda, a körülötte élő emberek és állatok. A gazda az egyetlen, a szeretett „nagy Ő” és a többiek a megtűrtek, de sérthetetlenek. A kívülről jövők nemkívánatosak, ellenségek. Legyen az, rabló vagy a jó szándékú szomszéd, illetve a nyájra leselkedő ragadozó, vagy egy békésen legelésző, a védett területre betévedő nyuszi. Nem volt idő a mérlegelésre, és nem volt szükség vezényszóra. A feladat: megakadályozni a területsértést és megvédeni mindenkit és mindent a határon belül, bármi áron. Kicsit leegyszerűsítve így „működött” és működik ma is a jó Kaukázusi.

 

Hol találunk ilyet?

 

Hát magasra állította az ősi Kaukázusi juhász a lécet!

Azt ajánlom csak leinformálható helyről, ha kell hozzáértő segítségével vásároljunk, lehetőség szerint 7-8 hetes kölyökkutyát. Választáskor soha ne hagyjuk ki a viselkedési tesztet.

Küllemében és viselkedésében igaz legyen a forma, funkció és a tartalom egysége!

Nekem volt ilyen kutyám, már nem él. Azóta is keresem! Egyszer még megtalálom…

Tehát, mindenkit biztatnék, keresse ezt a megfestett idealizált képet, és ha megtalálta tartsa becsben, viselje gondját, hogy méltóképpen reprezentálhassa ezt a rendkívül értékes „kihalóban lévő” fajtát!

 

A szakemberek és minden fajtatiszta eb gazdája, valamilyen formában azért dolgoznak, hogy a standard igaz legyen és a fajtaleírás tükrében a lehető legkevesebb csalódást okozza az éppen aktuális egyed.

 

Ne feledkezzünk meg arról, hogy a kutyatartás milyen felelősségteljes, fontos feladat, mert a mi kutyánk is egy adott fajta képviselője és része a populációnak! Mellettünk fog élni akár másfél évtizedig is. Valószínű lesznek utódai, ily módon nyomot hagynak, alakítják, változtatják a fajtát. Fontoljuk meg a fajtaválasztást! A vásárlás előtt ne sajnáljuk az időt a fajta megismerésére és tájékozódjunk. Szánjunk legalább annyi időt erre a döntésre, mint pl. az autóvásárláskor a típusválasztásra, vagy egy alkalmi ruha megvásárlására.

Akkor találunk majd jó kutyát, ha mi is jó kutyát, jól tartunk!

                                                                                                                             Tamás Károly

 

 

Szín genetika és a színekhez köthető örökletes megbetegedések.

 

Egy kedves hölgy keresett meg az előadás ötletével.

Meglepődtem, hogy rám gondolt, meglepődtem, hogy már egy korábbi előadásomon eldöntötte, mindenképp szeretne tőlem egy összeállítást kérni egy nagyon különleges helyre, egy fórumra. Egy igencsak száraz, nagyon unalmas, de sokunkat érdeklő témáról; kutyáink színöröklődéséről, és a színekhez kötötten öröklődő rendellenességekről, betegségekről. Eleinte lazábban, de ahogy teltek-múltak a napok és hetek, egyre izgatottabban készültem, tanultam és gyakoroltam otthon, hogyan és miként fogom előadni. Izgultam amiatt is, hogy  „lámpalázam” mennyire fog felszökni. J

Az előadás napján korán reggel elindultam. Az MO-ás autópálya 57. kilométerénél, úton az előadás helyszínére, szembetaláltam magam egy, az úttesten szaladgáló németjuhász kutyával. Az egyik rádió reggeli műsorának sms blokkjába beküldtem az infót és megkértem az arra közlekedőket, hogy vigyázzanak a kutyára és magukra is. Azonnal be is olvasták, még a nevem is elhangzott. Ezúton is köszönöm. Ettől a kis közjátéktól elszállt erős lámpalázam. Már úgy éreztem, hogy könnyedén fogom venni az akadályokat. Hogy ennek köszönhetően, vagy az összesereglett, jókedvű, a régi és új dolgokra egyaránt kíváncsi, jelen állapotokkal is foglalkozó kutyás , pásztorkutyások, vadászkutyás emberek közötti vidám hangulat hatásának e, azt nem tudom, de jól sikerült. A kétszer 45 percet sokkal kevesebb bakival „daráltam le”, mint amennyire számítottam. Az érdeklődő, figyelmes hallgatóság erőt adott és ezúton is köszönöm nekik, hogy eljöttek és meghallgattak.

 Kétrészes előadásom első része háziasított kutyáink színöröklődéséről és annak törvényszerűségeiről szólt. Az egyes fajtákra jellemző színek elfogadottsága vagy éppen az egyes színek kizárásának hátterében nem csak dívat és hóbort, hanem több száz éves, tapasztalati úton szerzett ismeretanyag, egyes esetekben babona vagy hiedelem, legújabban pedig a tudományos kutatási eredmények állnak. Kissé bő lére engedett előadásomat egy alapszíntű genetikai talponállóval kiegészítve próbáltam érthetővé tenni.  A második rész, az első folytatásaként –miután már megismerkedtünk az alapszínek elnevezéseivel, öröklődésükkel - a színekkel együtt öröklődő hiányosságokról, betegségekről szólt. Különösképpen a „D” lókusz alléljainak a hígított változatairól és az ezekkel összefüggésbe hozható, az immunstátus veleszületett hiányos állapotáról, és azokról a fajtákról, amelyekben az említett jelenségek megtalálhatóak. Arról, hogy a színhígításos jelenség az agouti alapszínű fajtáknál miért okoz gyakrabban immunhiányos állapotot, mint pl. más Domináns, fekete alapszínű fajták esetében. Üzenetem volt az is, hogy pásztorkutyáinkat, és dolgozó munkakutyáinkat óvjuk meg például a divatosnak mondható „genetikai színimportálástól”. Bizony, sok kellemetlenséget, rendellenességet, betegséget is hozhat a génállományba.  Ennél a pontnál felmerültek az autentikus állattartás mellett tartott, Mongoliában élő ottani pásztorkutyák. Azok jelleme, külleme, miben különböznek a mostani kúlturtenyésztet, elvárosiasodott pásztorkutyáktól. Miként szaporodnak, milyen körülmények között tartják őket, étkeztetési szokások. A téma kimeríthetetlen volta véget, s az érdeklődő hallgatóság lelkesedése arra ösztökélte Krisztinát, hogy a Mongólia sztyeppéin fellelhető ismeretlen pásztorkutyát mutassam be igazi autentikus környezetében, beszéljek róla egy következő előadás keretén belül. Azzal érvelve , ki más ha nem én tudnék erről igazi képet adni, hisz az édesanyám, testvéreim mind a mai napig állattartók. Ezt a felkérést  én el is fogadtam, így 2015. Novemberében a IV. Nagyragadozók és Pásztorkutyák szakmai napon az egyik előadóként fogok megjelenni az előadásom pedig „Bankhar az Ősi hagyaték mongólia sztyeppéin” címet kapta.

Mivel a színek öröklődése és azok kombinációi fajtánként is eltérőek lehetnek, nem beszélve arról, hogy fenotípusában ugyanazokat a színeket több különböző lókuszon lévő gének, azok alléljainak kombináció is előidézhetik más-más módon, nem részletezem az egész előadási anyagot.

Köszönöm Krisztinának, hogy sok-sok erőt, energiát belefektetve összehozta ezt a csodálatos társaságot. Köszönöm Krisztinának, hogy felkért, bízott bennem és lehetővé tette, hogy előadásomat mások is meghallgathatták.  

 

dr. Luvszandagva Dzsargalszajhan, alias Zsargal

 

Nagy örömmel fogadtam a felkérést,hogy tartsak előadást a Nagyragadozók és Pásztorkutyák Fórumán.
Hosszú ideje kutatom a pásztorkutyák eredetét. Mindig is lenyűgöztek ezen ősi származású ebek. Csodával határos,hogy míg az őket megteremtő népek javarészt eltűntek a történelem színpadáról,addig a nyájőrző fajták alkalmazkodtak és fentmaradtak,manapság is az ember szolgálatában állva.
Témaválasztásomat ez ösztönözte. Előadásomban a magyar és a török pásztorkutyák múltját tártam fel a történelmi időktől napjainkig. Az alábbiakban igen röviden összefoglalva,kivonatosan közlöm az anyag egy részét:

Mivel a kutyafajták származása és fejlődése mindig az őket tartó népekéhez volt köthető,azért előadásomban ezen népek történelmét,mitológiáját, életét és kutyáik felhasználását vettem figyelembe.

Török pásztorkutyáknál az akbas és karabas(kangal) származása különböző,de mára ugyanazt a feladatot látják el.Azt le kell szögezni,hogy Törökországban ma is használati célzattal tartják a nagytestű pásztorkutyákat. Ha nem is mindet nyájak mellett,de mindenképpen terület,ház őrzésre.

Az akbas őseit a keleti pusztákon kell keresnünk ahol a nagyállattartó lovasnomád kultúrák kifejlődtek. Eredendően is nyájőrző fajta volt,mely tevékenységi körét napjainkig is megőrizte. Azok közé a pásztorkutyák közé tartozik amely talán leginkább megőrizte ősi küllemét és belső tulajdonságait,alig változott az évezredek alatt. Manapság is nyájak mellett alkalmazzák javarészt,bár az elmúlt években az anyaországban fajtaklub is alakult ami összefogja a házőrzőként akbast tartókat is.

A karabas vagy kangal(semmiképpen sem két fajtáról van szó,inkább egyazon fajta két megnevezése) szintén ősi eredetű fajta.Származása az ókori keleti birodalmakig nyúlik vissza,ahol első sorban az uralkodó osztály harci és vadászebei voltak.Intézményesített harcikutya tenyésztés folyt kíméletlen szelekcióval és a kutyás alakulatok a harciszekerek mellett a másik félelmet keltő egységeknek számítottak.

A történelem során ezen ókori keleti birodalmak összeomlottak de ezek a kutyák,mivel nagy értéket képeztek,az egymást váltó uralkodó dinasztiák kezén,bár változásokon átesve,de fentmaradtak.Az Oszmán birodalom összeomlásával megszűnt az utolsó olyan állam ahol az arisztokrácia még ápolta a keleti hagyományokat.A kangal a nemesség hatalmának hanyatlásával veszített népszerűségéből.Kikerült az arisztokrácia kezéből és új,hasznos feladatkört kellett találni neki.Ilyen volt a nyájőrzés(pl. az ősi török nemesi család,a Kangal a nyájai mellé helyezte ki a tisztavérű kutyáit).Vélhetően a nyájak mellett keveredett az akbassal és így már alkalmas volt a nyájőrző feladatok ellátására.Veszített molosszoid jellegéből,szikárabb,kitartóbb lett,valamint megfontoltabb is,hiszen a nyáj mellett falkában kellett dolgozni,ahol a nagyfokú agresszió nem kívánatos.

Napjainkban a fajta igen népszerű Törökországban és egyre elterjedtebb más országokban is.Mivel jó eladható így megjelentek a szaporítók is a fajta mellett,akik molosszoid fajtákkal való keresztezés révén növelik a méretet és testtömeget,hogy ezáltal impozánsabb megjelenésű és eladhatóbb legyen .Előfordul,hogy az ősi szelekciós módszer csorbul és kizárolag a kutyaviadalokon elért eredmény a tenyészkiválasztás egyetlen szempontja.Ezek hosszú távon károsan fogják befolyásolni a fajta élettani és munkaképességeit.

Szerencsére Törökörszágban léteznek az állam által fentartott tenyészetek is,ahol valóban minőségi tenyésztői munka folyik.Itt valóban az ősi fajtajegyek és képességek alapján szelektálnak.

A török pásztorkutyafajták ősi származásúak és napjainkban is megőrizték nyájőrzőkutya képességeiket.Mivel Törökország az FCI szerződéses partnere lett,megalakultak a fajtaklubbok is,elindult az akbas és kangal a kultúrfajtává válás útján.Remélhetőleg sikerül a jövőben is megőrizni kiváló képességeiket és ezek a továbbiakban is a tenyészkiválasztás elsődleges szempontjai lesznek.
A magyar pásztorkutyák szintén igen ősi múltra tekintenek vissza.Míg kuvasz esetében találunk lehetőséget ezen származás visszakövetésére,komondorunk múltja jóval titokzatosabb,máig szinte lehetetlen megfejteni.Ezen fajta esetében még mindig több a kérdés mint a válasz.

A kuvasz eredete az akbaséval közös ősre vezethető vissza.Vélhetően kialakulása az óriási állatállománnyal rendelkező lovasnomád népekhez köthető.Mivel a Kárpát-medence ősidők óta a vándorló lovasnomád népek egyik végcélja volt,ezért az is feltételezhető,hogy kuvasz típusú kutyák már jóval az Árpád vezette visszatérő magyar törzsszövetség előtt is éltek itt.

Az István király által alapított Magyar Királyság már a kezdetekkor is nagyhatalomnak számított.Az erőszakos hittérítés nem kímélte a rovásírásos szövegeket ezért sajnos csak nyomokban maradt meg ősi vallásunk,hiedelmeink és az akkori emberek mindennapjait bemutató leírások.

A fenékpusztai kuvasz koponya igen jó bizonyítékát adja a kuvasz ilyen korai időkben való létezésének,bár a csontok és koponya alapján csak a testalkatra és fejformára következtethetünk.Ebben mondhatni tökéletes az egyezés a mai kuvaszéval.Szőrszín,szőrtípus tekintetében sajnos ez a lelet nem ad támpontot.

A későbbi századokban találunk leírást a kuvaszról.Elsősorban nyájőrzőként használták de nagyvadas vadászatokon is előszeretettel alkalmazták.

Ezt követően a fajta még évszázadokig végezte feladatát.

A XIX.századi folyamszabályozásokkal a nagyragadozók elvesztették életterük jelentős részét.Trianon után pedig elcsatolták Magyarországtól az utolsó olyan területeket is,ahol jelentős számú nagyragadozó állomány élt.A kuvasz elvesztette eredeti feladatkörét,ekkorra már elég volt a nyáj mellé a terelőkutya is,hiszen nem volt nagyragadozó amitől óvni kellett volna a jószágot.

Ez az időszak hanyatlást jelentett a fajtának,mely napjainkig tart.A kuvasz megőrizte ősi nyájőrző képességeit,ezt az erdélybe kihelyezett kutyák manapság is bizonyítják.

Mivel igen szűk az állomány ezért ez egyre szorosabb rokontenyésztettséget jelent.Aktuális kérdés a törzskönyv nélküli,típusos kuvaszok „B” törzskönyvezése,de méginkább az akbassal történő vérfrissítő fajtakeresztezés.Egyenlőre a rokontenyésztés pozitív hatásai vannak túlsúlyban de gondolnunk kell a jövőre is.

A szelindekekről igen keveset tudunk.Jellemzően az árpád-kori arisztokrácia őrző és vadászkutyája volt.Az akkori magyar nemesség keleti gyökerekkel és hagyományokkal rendelkezett,amelyet a keresztény hit átvétele után is ápoltak még egy ideig.Ezen hagyományok egyik példája volt a szelindek.Ha megnézzük a képes krónikák ábrázolásait,előbb utóbb szemet szúrnak ezek a kutyák.Nagy testű,atlétikus felépítésű,molosszoid típusú ebek…..kézenfekvő a feltételezés,hogy a keleti származású magyar arisztokráciánk is birtokolhatott a török arisztokráciához hasonlóan az ókori keletről elszármazott ebeket.Sajnos az Árpád-ház kihalásával és az arisztokrácia felhígulásával ezen hagyományok ápolása is feledésre volt ítélve.Eltűntek a szelindekek is.Későbbi említésük esetén már nem ezekre a kutyákra utaltak,hanem nagytestű keverékekre alkalmazták a szelindek megnevezést,vagy hentes kutyákra.Mátyás király idejében már kuvaszok vették át a régi szelindekek szerepét.

 

A komondor származását a leginkább a kunok magyarországi megjelenéséhez kötik.Tény,hogy semmilyen leletet vagy írásos megelmékezést nem találunk ezt megelőző létezésére.

Ennek ellenére igen ősi származású fajta lehet.Nagy valószínűséggel az ősi komondor küllemében jelentős különbségeket mutatott a mai komondorral szemben.Sem méretében,sem szőrzetében nem lehetett olyan mint a mostani kutyák.

Hosszú időt kellett eltöltenie szélsőséges éghajlatú és viszonylag elzárt helyen,hogy ilyen (a többi pásztorkutyáétól eltérő) küllemi jegyek alakulhassanak ki a fajtában,de a mai küllem kialakításában leginkább a kultúrtenyésztés játszott szerepet.

Jelenleg a komondor fajta népszerűnek mondható a kiállításokon és a fajta tenyésztői fontos tenyészcélként határozták meg a fajta munkaképességének a növelését.Egyre inkább kezd egyensúlyba kerülni a küllemi szelekció és munkaalkalmasságra való szelekció.Mivel igen szűk a tenyészállomány,a rokontenyésztettség ennél a fajtánál is problémát állít a közeljövőben  a tenyésztők elé.

Úgy vélem igen sok tapasztalat cserélt gazdát ezen a találkozón,hiszen a szünetekben folytatott beszélgetések legalább olyan érdekesek voltak mint az előadások. Az ilyen pásztorkutyás fórumokat az elmélet és a gyakorlat találkozásának tartom.Hozzásegíti a pásztorkutyás társadalmat ahhoz,hogy ne megkövesedett elméleteken keresztül szemléljék nyájőrző fajtáikat,hanem folyamatosan frissíteni tudják tudásukat gyakorlati tapasztalatokkal.Ezeket a fajtákat kimagasló használati értékük miatt tartották.A munkaképesség volt a kiválasztás legfőbb szempontja.A pásztorkutyás fórumok elevenen tartják ezt a szemléletet,hogy hasznos és értékes kutyákat hagyhassunk az utánunk jövőkre.

Holczhakker József

 

 

 

 

Az első találkozó a pásztorkutyákról szólt, a fajták megismeréséről, eredetéről, használhatóságáról, de Újváry Dórinak köszönhetőenegy élő farkast is megcsodálhattunk.  A második szakmai napon már a nagyragadozók kaptak figyelmet amivel szembe kell nézni nap mint nap a dolgozó pásztorebeknek. Hallhattunk többek között az aranysakálról Dr. Heltai Miklós előadásában melynek címe is sokat mondó volt. „Aranysakál: tények és tévhitek egy visszatérő ragadozóról”.  Gombkötő Péter a Bükki Nemzeti Park munkatársa az „Állattartó telepeket ért támadások tapasztalatai farkas (Canis lupus) élőhelyén, Észak-Magyarországon”  tartotta meg érdekfeszítő előadását. Megtudhattuk, hogy az 5 hivatalos támadásból csupán kettő valós ami a farkas rovására írható a többi a nyájat őrző kistestű kutyák rovására tudható be, illetve akár más ebeknek.  Erdélyből is sikerült meghívnunk két előadót. „Kecskés Attila: ( Erdélyi Milvus csoport): A nagyragadozókkal való együttélés lehetőségei” című előadásával színesítette az eseményt. Másik előadónk, Bartha László (Csíkszereda) , a Pásztorkutyák és Farkasok harca lételemmel tartott előadást.  Szükségét éreztem annak, hogy a Magyarországi pásztorkutya tartókat összehozzam valahogy és segítsem munkájukba őket. S egyben ahogy megismerkedhettem a nagyragadozókkal foglalkozó szakemberekkel, valahol én is úgy éreztem, hogy segítsem megőrizni ezeket az amúgy is kihaló félben levő állatokat a jövő generációinak.

 Nagyragadozók és az ember kapcsolata

Az ember és a ragadozók kapcsolata a világ kezdetet óta ambivalens. Az ember az ősidőkben a nagyragadozók potenciális zsákmánya, más esetekben táplálék konkurense volt. Így egyszerre félt a veszélytől és tisztelte a versenytárs ügyességét. Hasonló helyzet figyelhető meg, mind a mai napig a „primitív”, halászó- vadászó-gyűjtögető életformát folytató népeknél. Egyfajta félelemmel vegyes tisztelet övezi a nagyragadozókat, amelyek fontos szerepet töltenek be hitvilágukban. Igyekeznek szert tenni erejükre, elsajátítani különös az ember által csak irigyelt tulajdonságaikat, ügyességüket, gyorsaságukat, ravaszságukat. S ha esetlegesen beavatási szertartásaik során, vagy kényszerű önvédelemből el is ejtenek ragadozókat, az koránt sem jelenti azok tömeges üldöztetését, kipusztítását. 

A magántulajdon, a domesztikált állatok megjelenésével az ember és a nagyragadozók közti szakadék csak tovább mélyült. A ragadozók most már az ember tulajdonát képező háziállatokra is veszélyt jelentettek, amelyek a könnyű préda esélyével kecsegtettek szemben a sok szempontból vitálisabb, nehezebben zsákmányul ejthető vad őseikhez, rokonaikhoz képest.  Ebből az időszakból eredeztethető, hogy az emberiség javai, jószágai védelmére a már korábban háziasított kutyákat kezdett alkalmazni sikerrel, a ragadozók támadásainak megelőzésére és, ha szükséges volt visszaverésére is. A védekezésen túl ˝természetesen˝ innentől kezdve minden erővel e ragadozó fajok létszámának erőteljes csökkentésére is törekedtek.

Egyes szerzők szerint  már a Római Birodalomban oly népszerű állatviadalok, s az általuk gerjesztett felvevőpiac is nagymértékben hozzájárult egyes nagyragadozó fajok számának megcsappanásához, esetleges egyes vidékekről való eltűnéséhez. (Pl. európai oroszlán- Panthera leo europensis)

Idővel a társadalom fejlődésével, a népesség rohamos növekedésével, s így az ember és a ragadozók közti konfliktusok szaporodásával, az emberiség számára a nagyragadozók egyre inkább a tűzzel-vassal irtandó gonosz szinonimájává váltak. Ez a folyamat a hitvilág változásában is felfedezhető, hiszen a félve-tisztelt szerepkörből kilépve, lassan magától az ördögtől valót testesítették meg a ragadozók már az ember számára. Elég csak a mesék azidőtájt ügyeletes gonoszára, a Piroskát és nagymamáját is megevő farkasra, vagy a mitikus farkasember alakjára gondolnunk. A farkas (Canis lupus) esetében ez a folyamat különösen jól tetten érhető.  A keresztény, civilizált Európával szemben az újvilágban halászó- vadászó-gyűjtögető életformát folytató indián és inúit őslakosság körében koránt sem alakult ki a fajnak az a fajta embert kerülő, menekülő magatartása, mint az írmagját is kiirtani igyekvő Európában.

 Ráadásul az egyre jobban népesedő és a Földet uralma alá hajtani igyekvő Európában a vadászható vadfajokon sem kívánkozott már az ember a ragadozókkal osztozni. S persze e félelmetes, az embert sok mindenben felülmúló ragadozók elejtése nem kis dicsőségszámba ment, ezáltal jelentős trófea értékkel bírtak, s bírnak még napjainkban is. Ezt a fajta gondolkodásmódot a gyarmatosítással a fehér ember egyre szélesebb körben és sikeresebben terjesztette szerte a világban. 

Párosulva e gondolkodás már az Európán kívüli területeken történő robbanásszerű népesség növekedéssel, a technika fejlődésével, a tűzfegyverek elterjedésével mind azt eredményezte, hogy a Föld nagy részén napjainkra jelentősen megcsappant a nagyragadozók száma.

Az egyre behatóbb kutatások során szerzett adatok alapján bizony úgy tűnik, nagyragadozóink koránt sem azok a vérszomjas fenevadak, akikre csak, mint táplálék konkurenseinkre, ránk és jószágainkra is veszélyt jelentő gyilkosokra kell gondolnunk. Szerepük van mint természetes szelektorok, a zsákmányállataik közötti egészséges, természetes egyensúly fenntartókra, egyes fajok állományainak korlátozására is, melyek hiányát bizony a táplálékforrásként felmerülő állatállomány ugyanúgy megsínyli.

Ma Nyugat-Európában az urbanizációval, a természetes élőhelyek eltűnésével, átalakításával, beszűkülésével, az életformák megváltozásával (korábbi külterjes, legeltető állattartás eltűnése, az intenzív, istállózó állattartás megjelenésével, elterjedésével) és az évszázadok óta tartó üldöztetésnek köszönhetően a nagyragadozók eltűnésével, kiirtásra kerülésével természetesen kevesebb konfliktus helyzet adódik már, mint korábban. Ugyanakkor a generalista nagyragadozók (farkas, barnamedve)az üldözések befejeződése és a védelmi programoknak köszönhetően jelentsen növelni tudták állományaikat és elterjedési területüket. Újbóli megjelenésük pedig a konfliktusok azonnal feléledését és kiéleződését okozták.

De Európa keleti és balkáni vidékén és Ázsia egyes vidékein még ma is léteznek azok a hagyományos életformák, párosulva a még viszonylag eredeti formáikban fennmaradt természeti környezettel, az ott élő nagyragadozó állománnyal, ahol a korábban említett kapcsolat ember és ragadozók között szinte mindennapos. Az ilyen, hagyományos, külterjes, legeltető állattartást folytató közösségek számára a javaik védelmére ősidők óta alkalmazott pásztorkutyák jelentették és jelentik ma is a megoldást.

A házi állatok könnyű préda reményében nagy csáberőként hatnak a ragadozókra, amiknek a kedvét szeghetik az állatokat őrző pásztorebek. Persze tökéletes védelmet a pásztorkutyák sem jelenthetnek, de nagyságrendekkel csökkenthetik a háziállat állományban esett kárt, ahhoz képest, ha pusztán emberi védelem alatt állnának. S bár olykor-olykor végzetes kimenetelűek lehetnek ezek a találkozások úgy a kutyák, mint a ragadozók számára, az esetek többségében a támadások visszaveréséről van ilyen esetekben pusztán szó, nem a ragadozók elpusztításáról. Innentől fogva megvalósul az ember és ragadozók, viszonylagos „békés” egymás mellett élése.   

Napjainkban Kanada és az Egyesült Államok egyes vidékein is  problémaként merül fel a farmok legeltetett állatait tizedelő ragadozók újbóli megjelenése. Mivel hagyományosan ezeken a vidékeken nem éltek nagytestű pásztorkutyák s a háziállatok benntartására szolgáló kerítések, villanypásztorok a ragadozók kedvét nem igazán vették el a támadástól. ,. A probléma orvoslására felmerült, hogy ne csak a legeltető gazdálkodási formát „importálják” Európából, de a hagyományosan azokhoz szorosan kötődő pásztorkutyákat is. Így kissé megkésve bár, de napjainkban már egyre szélesebb körben elterjedtek és hathatós védelmet nyújtanak a nyájak, gulyák mellett szolgáló európai, ázsiai eredetű pásztorebek. A prérifarkasokna (Canis latrans), farkasoknak (Canis lupus), pumáknak (Puma concolor), vörös (Lynx rufus) és kanadai hiúzoknak (Lynx canadensis), fekete (Ursus americanus) és grizzly (Ursus arctos horribilis) medvéknek így megúszhatják egy-két harapással aa farmok meglátogatását... Jobbnak látva, a vadonba visszavonulva a vad prédát lesni ismét. „A kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad.” 

Hasonló elvek alapján működnek sikerrel Dél-Afrikában, Namíbiában gepárd (Acinonyx jubatus) és leopárd (Panthera pardus) védelmi programok legeltetett állatok tőszomszédságában, ahol is elsősorban a török anatóliai juhászkutyát alkalmazzák e ragadozók nyájaktól való távoltartásának érdekében.

De térjünk vissza Európába, közelebbről kis hazánkba, ahol az utóbbi időben ismét egyre inkább felmerül a ragadozók jelenlétéből adódó probléma.

Mivel a mai Magyarország területén nagykiterjedésű, összefüggő erdőségek nem igazán találhatóak így a barnamedve (Ursus arctos arctos) csak, mint az északi szomszédunktól időnként átlátogató „vendég” jöhet számításba, megfelelő élőhely, hogy lábát megvethesse, esetleg szaporodjon is, most úgy tűnik nem áll rendelkezésére. Farkas (Canis lupus) és hiúz (Lynx lynx) szintén Szlovákia felől húzódott délre hazánkba, s vetette meg a lábát, de számuk annak ellenére is, hogy szaporodhatnak nálunk, elenyésző. S nyilván így az esetlegesen általuk okozható kár is csekély.

Ami viszont jelentősebb mennyiségben „árasztja” lassan el hazánkat, az a dél-szláv államok felől északra terjedő arany sakál (Canis aureus). A sakálok alkalmasint veszélyt jelenthetnek ridegtartású kiskérődzőinkre elsősorban, de a korábban hagyományosan alkalmazott pásztorebeink, fel kell, hogy tudják venni, velük szemben a kesztyűt. Már csak azért is, mert méretüket, fizikai adottságaikat tekintve, meg sem közelítik rokonukat, a farkast. Így a legcélszerűbb védelem ellenük szintén e kutyáink eredeti értékeinek felismerése, „feltámasztása”, s azok a nyájak védelmében történő alkalmazása lenne. Nem is szükséges túl nagy ördöngösségre gondolnunk, hiszen rendelkezésünkre áll egyéb más idegen, „egzotikus” pásztorkutyafajta mellett két nemzeti fajtánk a kuvasz és a komondor.

Ami a vadgazdálkodásban okozott kárt illeti, sokak szerint érzékenyen érinti a sakál elszaporodása hazánk egyes vidékeinek őzállományát (Capreolus capreolus) . Az igazsághoz hozzátartozik viszont, hogy be kell lássuk azt, hogy csúcsragadozóinkat kiirtva, korántsem természetes állapotú már hazánk vadállománya. Gyakorlatilag az aranysakál (újbóli) megjelenésével, egy természetes szelektor lép ismét színre, ami nyílván elveszi jussát a vadállományból, bár ennek mértéke, gyakorisága erősen vitatatott. A kérdés csak az, el tudunk e vonatkoztatni, mennyiségi, anyagi érdekeinktől? Képesek vagyunk-e más értékeket szem előtt tartva, a természetest jobban közelítő állapotok visszatérését értékelni?.

Sajnos nehezen tudunk felülemelkedni az évtizedek alatt belénk plántált, a környezetünkben található élőlényeket számunkra hasznos és káros kategóriákba soroló szűklátókörű gondolkodásmódon.  Ebből a szempontból nyílván a kívánatos az lenne, ha csak a számunkra „hasznos” élőlényeket felvonultató „vadasparkban” élhetnénk, amelyben létezők mind a mi érdekeinket szolgálnák. De az eredetei, természetes viszonyok között minden létezőnek megvolt a maga szerepe, a biológiai sokszínűségben meglévő helye, ami esetleg az ember saját érdekeit előtérbe helyező elképzelései szerint nem is volt mindig a maga helyén értékelhető.

Ma az országban a csúcsragadozók eltűnésével, kiirtásával sok helyütt a területek a területek mezőgaszdászai, erdészei számára elviselhetetlen mennyiségű csülkös vadállomány található. Az állomány kordában tartása jelenleg pusztán a vadászó ember feladata. A kérdés csupán az, vajon akar-e és képes-e az ember a legjobb akarata és tudása mellett is, az eredeti természetes szelektorok örökébe lépni? Vagy elfogadja-e a természetes segítséget?

Természetesen a legjobb felkészültség és körültekintés sem pótolja, pótolhatja azt a fajta természetes kiválasztódást, amit a zsákmányra leső ragadozók jelentenek. Ma mégis sokan féltékenyen, konkurensként tekintenek az újból megjelenő ragadozóinkra.

Nyilván önmagában az aranysakál újbóli megjelenése nem jelenthet garanciát a természetes állapotok maradéktalan visszaállására, hiszen nem tölthetik be a farkas, medve, hiúz hiánya által tátongó űrt. Bizonyos vadfajokra nézve nem is jelenthetnek ez utóbbiakhoz fogható mértékű veszélyt, méreteikből, fizikai adottságaikból kifolyólag. S esetlegesen tömeges, a korábbiakban nem jellemző területeken történő elszaporodásuknak, megjelenésüknek is pont, hogy történetesen az ezt megelőző időkben adott helyen jelenlévő, s a területen a sakált korábban korlátozó farkas eltűnése, ember általi kiirtása az oka. Természetesen az urbanizációval, modern erdőgazdálkodásunkkal, mezőgazdálkodásunkkal is oly mértékben átalakítottuk már természeti környezetünket, amiben esetlegesen a sakál még meg tudja vetni a lábát, de nagyobb ragadozóink számára már nem jut lehetőség, elég hely.

Szerzők: Gunics Zoltán  Kiss Krisztina

I. Nagyragadozók és Pásztorkutyák élő fóruma SZIE MKK VadVilág Megőrzési Intézet 2013. Március 9.

Bevezető

A “Nagyragadozók és pásztorkutyák, avagy a Fórum megelevenedik” című rendezvény ötletét az adta, hogy a nagytestű pásztorkutyák gazdái ne csak virtuálisan, az írott fórum keretén belül, hanem egy élő, szakmai napon vehessenek részt, és saját szeretett fajtájuk bemutatása mellett, egymás munkáját is jobban megismerjék. Kapjanak egy átfogó képet arról, hogy más, nagytestű pásztorkutya tenyésztők vagy tartók milyen tapasztalatokkal rendelkeznek.

A környező országokban megfigyelhető, hogy a mai napig működik az ún. “autentikus” állattartás, ami Magyarországon sajnos ezen a szinten már megszűnt. Mit is jelent ez? Miképpen lehet védekezni az adott területen élő nagyragadozókkal szemben, vagy milyen hitek, tévhitek vannak jelen a köztudatban, mind a pásztorkutyák, mind pedig a nagyragadozók esetében? Ebben a témakörben osztották meg  tudásukat az előadók akik, voltak szívesek a felkérésemet elfogadni. A közép ázsiai juhász kutya témában Budai Flórián és Strobán Róbert tartottak előadást.

A sarplaninac fajtáról az ismereteket Csapó Zsolt és Bodnár Gyula osztották meg velünk. A “Kuvaszok és Nagyragadozók Program” képviseletében Puskás Ferenc ismertette munkájukat. A kipusztult és a ma is élő sakálfajtákról és kalibakutyákról Czéher György előadása gazdagította tudásunkat. Mindannyiunk nagy elismerésére igazi élő nagyragadozó farkas jelenlétében tartott interaktív előadást Újváry Dóri PhD hallgató.

A szakmai nap a Gödöllői Szent István Egyetem VadVilág Megőrzési Intézetének nagylelkű segítségével került megrendezésre. Ők adtak nekünk otthont, amiért köszönettel tartozunk Dr. Csányi Sándor igazgató és Dr. Heltai Miklós igazgató helyettes uraknak, akik lehetővé tették, hogy a rendezvényen mindaz megelevenedjen, amiről eddig többségében csak a virtuális fórumon beszélgettünk. Reményeink szerint a jövőben is lesz lehetőség ilyen módon szakmai napot rendezni, és mind több szines előadással, a tapasztalatok és ismeretek megosztásával talán hagyományt teremthetünk a hazai pásztorkutyatartók részére.

Vendéglátónk:

A Szent István Egyetem Vadvilág Megőrzési Intézetében évtizedek óta folynak kutatások a hazánkban előforduló emlős ragadozókkal kapcsolatban. A vizsgálati irányok egy-egy faj minél jobb megismerésén túl, a ragadozó fajok hazai elterjedésével, a vadgazdálkodásban és a természetvédelemben betöltött szerepével foglalkoznak. Ez utóbbiak tekintetében fontos célunk, hogy mind a vadászható, mind a védett ragadozók állományaival tudatosan gazdálkodjunk, azaz a pillanatnyi állományhelyzetet és a valós hatásokat figyelembe véve határozzuk meg védelmi szintjüket, vagy éppen szükség szerinti gyérítésüket. Csak így kerülhetjük el az ember és a ragadozó fajok között szinte természetes módon kialakuló konfliktusokat, és kerülhetjük el az ebből fakadó szélsőséges véleményeket és beavatkozásokat. Jó példa erre, hogy amíg úgy általában mindenki fontosnak tartja a természet védelmét, addig bizony a farkas, a medve, vagy éppen az aranysakál hazai megjelenését bizony éles viták és szélsőséges indulatok kísérik. Ennek elsődleges oka az ősidőktől belénk ivódó félelem, és az e fajok által okozott, hol vélt, hol valós károk. A szélsőséges megnyilvánulások helyett tudatosságra lenne szükségünk. E tudatosság egyik lehetősége, hogy ott ahol a farkas, vagy az aranysakál kártételére, rendszeres megjelenésére panaszkodnak, panaszkodáson túl valamit tegyenek is. És hogy mit lehet tenni, annak aki nem vadászhat, vagy abban az esetben ha a kárt okozó nem vadászható? Őseink tudták, a hegyekben élő pásztornépek ma is tudják. Kutyát kell tartani, olyan kutyát ami nemcsak tereli, hanem őrzi is a nyájat. Így találhat egymásra a ragadozókért dolgozó kutató, a pásztorember és a pásztorkutyás. Mert, ha nem panaszkodunk, ha nem kiirtani akarunk valamit, de meg akarjuk védeni tulajdonunkat, ugyanúgy ahogy természeti értékeinket, akkor ez a megoldás. Hogy legyen nagyragadozó, legyen pásztorkutya és legyen nyáj is.

Dr. Heltai Miklós habilitált egyetemi docens

igazgatóhelyettes

Vadvilág Megőrzési Intézet

ELŐADÁSOK

A vadon farkasa

Újváry Dóri PhD hallgató, hús vér valójában mutatta be egy interaktív előadás keretén belül kutyáink ősét, egyben pásztorkutyáink nyájak melletti munkája során fellépő egyik potenciális ellenfelét, egy ötven kilós, kézhez szoktatott, feltételezhetően timber és kárpáti farkas alfaj hibrid személyében. Az előadó mesélt az általuk falkákban tartott farkasok életéről, a közöttük fennálló hierarchikus viszonyokról, az ezzel kapcsolatos tapasztalataikról. Lehetőség volt megcsodálni testközelből ezt a nemes, az emberek által oly sokszor félreismert, s néhol kihalásra ítélt ragadozót, ami nem kevés „fejtörést”okoz kutyáinknak a nyájak védelme során. Dóri a felmerülő kérdésekre válaszolva vetette össze saját tapasztalataikat és a nemzetközi szakirodalomban is sokszor egymásnak ellentmondó véleményeket. Ez utóbbi ellentmondások annak a következményei is lehetnek, hogy évtizedeken keresztül csak fogságban tartott farkasok, emberek által mesterségesen kialakított falkáinak viselkedéséből vontak le sokszor hibás következtetéseket a vadon, családi kötelékben élő falkákra. Azokra a falkákra, amelyek természetes körülmények között a szaporodó alfa hímből és nőstényből, és a velük együtt élő idősebb és fiatalabb kölykeikből állnak, a legújabb kutatások szerint. Dóri a felmerülő kérdésekre válaszul összehasonlította e nyers, ízig-vérig vadállatot, a farkast és a domesztikáció során kialakult utódaikat, a házi kutyákat mind fizikai, mind pszichikai képességeik alapján. Összességében kijelenthetjük, hogy a nyájak védelmére rendelt pásztorkutyáink jó esetben csak visszaverhetik, meghiúsíthatják e ragadozók támadását, a pásztor segítségét sem nélkülözve. Elmondta azt is, hogy tapasztalataik során a farkas nem mutatta az „ölési kényszer” hatása alatt álló, vérszomjas ragadozó képét. Természetes környezetében a falka megelégszik egy elejtett prédával, s annak elfogyasztásával, szemben a zárt térbe, akolokba zsúfolt jószág közt véghez vitt pusztításhoz képest. Ilyen esetekben valószínűleg a megváltozott körülmények miatt, a kétségbeesve menekülni próbáló, de nem képes állatok által kiváltott zsákmányszerző ösztön miatt e ragadozók bizony több állatot is zsákmányul ejtenek, megsebeznek, mint amit elfogyasztani képesek.

Az esztenák fehér királya: a Kuvasz.

Puskás Ferenc a „Kuvaszok és Nagyragadozók Természetvédelmi Program” képviseletében ismertette munkájukat. Bemutatta ezen ősi fajtánkat, eredetét, kialakulását. Szót ejtett a hagyományosan, nyájak mellett végzett munkájukról, a védendő haszonállatokra ősi ellenségként leselkedő farkasokról és medvékről, említést tett a napjainkban, hazánkban is újra megjelent, s egyre gyarapodó aranysakálokról. Említésre került a - napjainkra lassan a feledés homályába vesző - kuvasz vadászkutyaként való alkalmazása bizonyos esetekben, a pásztorkutya szerepkör mellett.

A Kuvaszok és Nagyragadozók csapata egy kisebb kiállítást rögtönöztek a szomszédos teremben az eredeti pásztor életforma pásztorkutyákkal, haszonállatokkal s azok védelmével kapcsolatos használati tárgyainak, eszközeinek bemutatásával. Láthatóak voltak többek közt szögesnyakörvek, farkasláncok, kuvasz és medve koponya, pásztorbotok, karikás, illetve a témában eddig megjelent publikációik.

A Kuvaszok és Nagyragadozók Természetvédelmi Program célja, hogy kuvaszunkat visszahelyezze eredeti feladatkörébe, ezáltal is biztosítva a fajta eredeti értékmérő tulajdonságainak fennmaradását, amire napjaink pusztán kiállítási eredményeket szem előtt tartó tenyésztése mellett sajnos nincsen mód. Mivel jelenleg hazánkban az életforma megváltozásával, a nagyragadozók eltűnésével e fajta eredeti kenyerét vesztette, így a határon túli farkas és medvejárta felvidéki, erdélyi területekre helyeztek, s helyeznek ki kiskutyákat nyájak mellé, ahol azoknak lehetőségük adódik bizonyítani rátermettségüket eredeti szerepkörükben is.

A program úgy tűnik sikeres, az utóbbi évszázados nagyragadozó-mentes időszak és a hagyományos ridegtartású legeltető életforma háttérbeszorulása ellenére is akad nem egy kuvasz kölyök, amely sikeresen megállja helyét a határokon túli, eredeti életformájukban is. Biztosítva egy olyan felnövekvő generációt, mely magában hordozza a pásztorebeket hagyományosan jellemző tulajdonságokat, bizonyítva a hazai tenyésztők áldozatkész munkáját, akik eddig is támogatták a programot a kihelyezett tőlük származó kutyáikkal. S késztetve őket, hogy a továbbiakban is olyan kutyákat nemesítsenek, melyek képesek - eredeti feladatkörükben - méltó ellenfelei lenni a nagyragadozóknak, a nyájak és az emberi javak védelmében.

Az autentikus Sarplaninac nyomában, Koszovó, Sar-hegység.

„Karakter, karakter, karakter”

A harmadik előadást Csapó Zsolt és Bodnár Gyula tartotta a sarplaninac fajtáról. Az előadó és - a fajta iránt szintén rajongó - néhány társa több esetben tettek látogatást a volt Jugoszláviában, a sárhegyi őshazájában. Szándékukban állt megismerni a kutyákat eredeti környezetükben, feladatkörükben, élőben látva mindazt, amit addig csak a legendák távlatából ismerhettek meg. Zsolték útjaikat komoly mennyiségű fotóval és videóval dokumentálták, mely felvételek egy részét be is mutatták előadásuk során.

Többek között láthattunk felvételeket az egykori Nis-i, kifejezetten a hadsereg számára objektumőrzésre, börtönőrzési és határőrzési feladatokra munkakutya tenyésztéssel foglalkozó katonai iskola állományáról. Szemtanúi lehettünk, hogy ezen egyedekben milyen tűz ég, milyen büszkeség és magabiztosság sugárzik felénk, amint a videón felvezették őket.

A helyi pásztorkutyákat a közép-ázsiai, kaukázusi és török pásztorkutyafajtákhoz hasonlóan hagyományosan egymás között fizikailag is megmérettetik. Ez az adott kultúra része, a gazdák büszkék kutyáik ilyen irányú eredményeire, de mindezek hagyományosan nem jelentették e kutyák kizárólagos küzdő kutyaként történő használatát, hiszen elsődlegesen a nyájak mellett kellett tudniuk helyt állni, falkájukban dolgozva, s az ilyen megmérettetéseken nyújtott teljesítményük sose mehetett a nyáj melletti munka rovására.

Az előadók jártak Restelicán, ahonnan a legtöbb legendás sárhegyi származik, és amit nyugodtan nevezhetünk a fajta Mekkájának is, mivel itt egykoron több mint 200000 birka volt, 80 család tulajdonában. A nyájakat 4-6 kutyával őriztették.

A koszovói út során szembesültek azzal a ténnyel, hogy a helyi albán lakosság, egyfajta nemzeti tudatból eredően, a helyi pásztorkutya típust a sarplaninactól függetlenül megpróbálja deltari ilir néven önálló fajtaként elfogadtatni.

 Az egész előadás keresztmetszetében érdekes volt látni a kultúrtenyésztett „urbán” kutyák és a ténylegesen nyájak mellett, hegyi falvakban szolgáló, származási lap nélküli, de mégis „működőképes” csobán kutyák közti különbséget. Milyen szinten homogenizál a kultúrtenyésztés, szorít ki, vagy háttérbe például egyes színvariációkat, formákat a divathóbort, az FCI rendszerű standardizálás a köztenyészetekből, addig, míg ezek az elsődlegesen a külcsínt érintő kérdések esetleg sokadlagosak a ténylegesen dolgozó pásztorkutyák esetében. A nyájak mellett dolgozó kutyák nem lehetnek az emberekkel szemben túl agresszívek, veszélyesek, elég, ha pusztán az idegent jelzik, távol tartják a nyájtól. Megemlítésre került, hogy hagyományosan megkülönböztettek könnyebb felépítésű, lupoid „farkasszerű” és robosztusabb felépítésű, tömegesebb „medveszerű” kutyákat. De mindezek mellett a legfontosabb elvárás a kutyákkal szemben, mint ahogy az egyik sikeres, de hagyományos értékeket szem előtt tartó juhos gazda, s egyben sarplaninac tartó és tenyésztő válaszolta a neki szegezett kérdésre:„Karakter, karakter, karakter”. Azt hiszem e szavak önmagukért beszélnek, s mottóként szolgálhatnak a pásztorebek eredeti értékeit szem előtt tartó tenyésztők számára, hogy megőrizhessenek valamit az utókornak e kutyáinkból, a külcsínt elsődlegesnek tartó napjaink, modern elvárásaival szemben. Zsolték élvezetes előadásának köszönhetően sok érdeklődő egészen más megvilágításban ismerhette meg a sárhegyit, ezzel is újabb rajongókat toborozva a fajtának.

Az ember farkasa

A negyedik előadást Czéher György tartotta a Porta Carpathica Egyesület képviseletében, amely egyesület olyan kutyás embereket tömörít, akik elhivatottságot éreznek a hagyományos pásztorkultúra megmentéséért. György több a Gyimesekbe szervezett korábbi expedíció tagja, mely utazások alkalmával társaival célul tűzték ki a helyi csángó kisebbség életvitelének, a kalibázó állattartás jellegzetességeinek, a juhászok által használt pásztorkutyáinak, a kárpáti kalibakutya megismerését. Az egyesület komoly figyelmet szentel a kutyák néprajzi, életmódbeli hátterének megismerésére, felismerve azt, hogy ezek az állatok önmagukban, kiemelve az őket létrehozó, eredeti környezetükből teljeségükben nem, esetleg félre ismerhetők. György nem a már többek által ismert előadás anyagát hozta, nem szorítkozott kifejezetten a kalibakutyák bemutatására. Egy szélesebb megvilágításban próbálta bemutatni az autentikus állat és kutyatartást egészen a kutya háziasítási folyamataitól kezdve. Az előadás során diavetítéssel alátámasztva beszélt a kutya domesztikációs folyamatairól, az ősről, a farkasról, a lehetőségként szóba jövő aranysakálról. Szemléltette a kutyafélék rokoni kapcsolatait, a különbözi közeli fajok hibridjei által bizonyítva a genetikai lehetőségét a farkastól elütő fajok szerepének az egyes fajták kialakulásában. Szót ejtett a legújabb egyesült államokbeli kutatások eredményeiről, amelyek szerint a coyote, a préri farkas képes hibridizálódni a szürke farkassal, így létrehozva az észak-amerikai vörös farkast, amelyet mára állandósult fajhibridnek, kleptonnak tartanak. (Hasonlóan a hazai kecskebékánkhoz, amely a tavi és a kis tavi béka természetes fajhibridje.) Beszélt a Sulimov-kutyákról, amelyek kifejezetten reptéri alkalmazásra szánt, célzottan robbanószer felkutatásra kitenyésztett kutya és sakál hibridek. Klim Sulimov az Aeroflot számára alakította ki hibridjeit, mivel kísérletei során a létező kutyafajták és a vadon élő kutyafélék közül úgy találta az aranysakál rendelkezik a legkifinomultabb szaglással. Ezért 1975 óta egy célzott tenyésztési program keretében lapp pásztorkutya, husky, szamojéd, jávorkutya, foxterrier és aranysakál keresztezésével állították elő a hibridet. Az előadása során György bemutatta a Dimitrij Beljaev által, az ötvenes években kezdett szibériai prémróka tenyésztés eredményeként pár évtized alatt az emberhez szinte kutyaként vonzódó, szelíd állatokat. A kísérlet céljaként csak az emberrel szemben nem agresszív és tőle nem is tartó egyedeket szelektálták ki továbbtenyésztésre.  Pár generáció után létrejött egy, az emberhez szinte kutyaként „vonzódó” állomány. Bemutatta a szenegáli terepkutatások eredményét, ahol a helyi farkasalfaj, a Canis lupus lupaster megkülönböztetése nem kis fejtörést okoz a vele egy élőhelyen élő aranysakáltól a fenotípus alapján, az őket kutató tudósoknak.

György beszélt a hajdan, s esetlegesen még napjainkban is hazánkban jelenlévő használati kutya „típusokról”, ezek esetleges újrateremtésének, új fajtaként való elfogadtatásának lehetőségéről. Ennek kapcsán bemutatásra került az autentikus állattartáshoz köthető napjainkban is fellelhető sinka kutya, magyar kopaszkutya, német májzlikutya. Ezek a típusok jelenleg is a pásztorok kezén élnek hajtó, terelő kutyaként, dolgoznak az ő szigorú elvárásaiknak megfelelve. Nem elismert fajták ugyan, nem standardok alapján tenyésztik őket, de az őket létrehozó életformájukban működnek, szemben sok más, az eredeti életformából mára kiemelt, már új szempontok alapján szelektált elismert fajtával szemben.

  

„Első helyen – az akaraterő és a munkabírás áll”

A Kaukázus és Közép-Ázsia aborigen pásztorkutyái

Az ötödik előadásunkat Budai Flórián és Strobán Róbert tolmácsolásában volt szerencsénk meghallgatni. Flóriánék szintén az eredeti, Kaukázusban és Közép-Ázsiában kialakult csobán kutyákat, és a napjainkban sokak által közismert, modern, „kitenyésztett” kaukázusi és közép-ázsiai juhászkutyafajtát hasonlították össze. Az előadás célja volt bemutatni azt, hogy a modern kaukázusi juhászkutya milyen, a sztálini időkbe visszanyúló elképzelések, szelekciós és tenyésztési folyamatok eredményeként jött létre, s hogy ez által milyen különbségeket mutat a Kaukázusban eredetileg kialakult, nyájak mellett szolgáló, eredendően sokkal heterogénebb képet mutató pásztorkutya állományhoz képest. A nyájak mellett dolgozó kutyák, mivel gyakran emberlakta településeken kell a nyájakat keresztül kísérniük, nem mutathatnak az idegenekkel szemben agressziót, a túl vad kutyákat nem tűrték meg az állatok mellett. Ezzel szemben a napjainkban sokunk által ismert modern kaukázusi juhász fajta, egy ezzel szöges ellentétben álló szelekció eredményeként jött létre, hiszen kifejezetten a fegyveres erők objektumainak védelmére, az emberrel szemben fogósabb ebeket tenyésztették tovább.

Az előadók bemutatták a Kazbek-hegy és Dagesztán sztyeppéi közt húzódó, több mint 400 kilométeres kihívásokkal teli úton, évente oda-vissza megtett vándorló juhászati legeltetési módot. Az ilyen, nyájakat kísérő kutyákat és az azokra váró megpróbáltatásokat. Az itt hagyományosan jelenlévő gergetii, ténylegesen a nyájak kíséretére alkalmas könnyebb juhászkutya típust, és a termetesebb, robosztusabb garbánii típust. Ez utóbbiak méreteik és felépítésük folytán kevésbé voltak alkalmasak a vándorló nyájak kíséretére, sokkal inkább a helyhez kötött védelemre, az aulokban, lakokban, falvakban történő őrző munkára.

Hasonló módon Róberték bemutatták Közép-Ázsia egyes országainak hagyományos - a modern fajtákhoz szokott szemnek heterogén képet mutató – csobán kutyákat, az azokból kialakított modern formák lehetséges létrejöttét. Három csoportra osztva méreteik, felépítésük alapján az eredendően itt található nagy testű, nyáj-, karavánkísérő, őrző, s esetlegesen nagyvad vadászatokon, korábban hadikutyaként is használt kutyákat, mint Közép-Ázsia -juhászkutya, -dog és -masztiff típusú kutyáit.

Az előadók beszéltek a nyolcvanas évektől a Kaukázusban kialakuló volkodavokról, azokról az eredendően hagyományos helyi pásztorebekre és esetlegesen közép-ázsiai eredetű pásztorkutyákra visszavezethető ebekről, amelyeknek idővel már csak az eredetileg hagyományosan nyájak mellett szolgáló kutyákkal is művelt viadalokhoz hasonló fizikai megmérettetéseken kellett számot adni tudásukról. S hogy a pusztán ilyen irányú szelekciós szempontoknak megfelelő tenyésztés milyen módon sodorja tévútra az eredendően többre érdemes, más értékekkel is bíró pásztorkutyák tenyésztését. A Kaukázusban élő egyes népcsoportok, a koszovói deltari ilirhez hasonlóan, nemzeti alapon igyekeznek kialakítani a saját maguk volkodavjait. Elsődlegesen az eredendően helyi, saját kaukázusi „tájfajtáikra”, s a hozzájuk bekerült közép-ázsiai pásztorebekre alapozva, kiragadva őket az eredeti feladatkörükből, már csak a fizikai megmérettetéseken elért eredményekre koncentrálva tenyésztésük során.

Összességében, az előadások tükrében elmondható, hogy összehasonlítva a különböző területek „aborigen” pásztorkutya állományát, s az azokból tudatosan, a kultúrtenyésztés során kialakított fajtákat, az előbbi sokkal heterogénebb képet mutat. A modern fajtatenyésztés elsősorban a hangsúlyt a külső jegyekre helyezi, mindezzel együtt viszont a belső, az adott fajták kialakulása szempontjából fontos értékmérő tulajdonságok sok esetben háttérbe szorulnak.

Az eredeti viszonyok között a külcsín csak addig fontos, amíg a kutyák sokszor igen szélsőséges körülmények közötti életben maradása és a munkavégzésük szempontjából előnyt jelent, egyébként sokadlagos kérdés. Ilyen viszonyok között az egyes pásztorkutya típusok kialakulása nagyobb részben a természetes szelekció által irányított, az ember csak minimális mértékben szól bele a kutyák szaporodásába, túlélésébe, fennmaradásába a pásztorebekkel szemben támasztott elvárásainak megfelelően. Modern viszonyaink között e kutyáknak már jóval kevesebb, ráadásul az eredetitől részben elütő kihívásnak kell megfelelni, sokkal kiegyenlítettebb viszonyok között. Ennek nyilván sajnálatos következménye az adott fajták új viszonyokhoz történő átalakulása, megváltozása. Ezért is örvendetes tény volt látni, hogy vannak még emberek, akiknek fontos az eredeti értékek lehetőségek szerinti megőrzése. Időt, energiát nem sajnálva fáradoznak azon, hogy kedvenc fajtáikról, azok hagyományos élet és munkakörülményeiről minél több ismeretet megszerezzenek, s az így megszerzett ismeretanyag birtokában fajtáikból minél többet megőrizzenek az utókor számára. Ez azért is fontos, mert bár sok helyütt az életforma megváltozásával, a ragadozók korábbi eltűnésével e kutyák kenyerüket vesztették, de bizonyos területeken a védett nagyragadozók örvendetes újbóli megtelepedésével, azok a haszonállatoktól kutyákkal való távoltartásával korlátozható a gazdák és a ragadozók közti konfliktus, elkerülhető az utóbbiak elpusztítására irányuló szándék. Sok területen pl. Észak-Amerikában, Afrikában a legeltető állattartást hagyományosan nem kísérte a nyájak pásztorkutyákkal történő védelme. A gazdák az állatállományukban esett kárt úgy próbálták mérsékelni, hogy a ragadozó állományt ritkították, irtották. Ezek a sok esetben veszélyeztetett ragadozófajok állományának csökkentésére tett lépések elkerülhetőek, ha a haszonállatok védelmében pásztorebeket alkalmazunk, amelyek távol tartva a ragadozókat, kedvét szegik a könnyű zsákmányról ábrándozóknak, visszatérítve azokat a vadonba préda után kutatni.

Szerzők:

Gunics Zoltán; PhD. Dr. Heltai Miklós; Kiss Krisztina