Nagyragadozók és az ember kapcsolata II. szakmai nap
Az első találkozó a pásztorkutyákról szólt, a fajták megismeréséről, eredetéről, használhatóságáról, de Újváry Dórinak köszönhetőenegy élő farkast is megcsodálhattunk. A második szakmai napon már a nagyragadozók kaptak figyelmet amivel szembe kell nézni nap mint nap a dolgozó pásztorebeknek. Hallhattunk többek között az aranysakálról Dr. Heltai Miklós előadásában melynek címe is sokat mondó volt. „Aranysakál: tények és tévhitek egy visszatérő ragadozóról”. Gombkötő Péter a Bükki Nemzeti Park munkatársa az „Állattartó telepeket ért támadások tapasztalatai farkas (Canis lupus) élőhelyén, Észak-Magyarországon” tartotta meg érdekfeszítő előadását. Megtudhattuk, hogy az 5 hivatalos támadásból csupán kettő valós ami a farkas rovására írható a többi a nyájat őrző kistestű kutyák rovására tudható be, illetve akár más ebeknek. Erdélyből is sikerült meghívnunk két előadót. „Kecskés Attila: ( Erdélyi Milvus csoport): A nagyragadozókkal való együttélés lehetőségei” című előadásával színesítette az eseményt. Másik előadónk, Bartha László (Csíkszereda) , a Pásztorkutyák és Farkasok harca lételemmel tartott előadást. Szükségét éreztem annak, hogy a Magyarországi pásztorkutya tartókat összehozzam valahogy és segítsem munkájukba őket. S egyben ahogy megismerkedhettem a nagyragadozókkal foglalkozó szakemberekkel, valahol én is úgy éreztem, hogy segítsem megőrizni ezeket az amúgy is kihaló félben levő állatokat a jövő generációinak.
Nagyragadozók és az ember kapcsolata
Az ember és a ragadozók kapcsolata a világ kezdetet óta ambivalens. Az ember az ősidőkben a nagyragadozók potenciális zsákmánya, más esetekben táplálék konkurense volt. Így egyszerre félt a veszélytől és tisztelte a versenytárs ügyességét. Hasonló helyzet figyelhető meg, mind a mai napig a „primitív”, halászó- vadászó-gyűjtögető életformát folytató népeknél. Egyfajta félelemmel vegyes tisztelet övezi a nagyragadozókat, amelyek fontos szerepet töltenek be hitvilágukban. Igyekeznek szert tenni erejükre, elsajátítani különös az ember által csak irigyelt tulajdonságaikat, ügyességüket, gyorsaságukat, ravaszságukat. S ha esetlegesen beavatási szertartásaik során, vagy kényszerű önvédelemből el is ejtenek ragadozókat, az koránt sem jelenti azok tömeges üldöztetését, kipusztítását.
A magántulajdon, a domesztikált állatok megjelenésével az ember és a nagyragadozók közti szakadék csak tovább mélyült. A ragadozók most már az ember tulajdonát képező háziállatokra is veszélyt jelentettek, amelyek a könnyű préda esélyével kecsegtettek szemben a sok szempontból vitálisabb, nehezebben zsákmányul ejthető vad őseikhez, rokonaikhoz képest. Ebből az időszakból eredeztethető, hogy az emberiség javai, jószágai védelmére a már korábban háziasított kutyákat kezdett alkalmazni sikerrel, a ragadozók támadásainak megelőzésére és, ha szükséges volt visszaverésére is. A védekezésen túl ˝természetesen˝ innentől kezdve minden erővel e ragadozó fajok létszámának erőteljes csökkentésére is törekedtek.
Egyes szerzők szerint már a Római Birodalomban oly népszerű állatviadalok, s az általuk gerjesztett felvevőpiac is nagymértékben hozzájárult egyes nagyragadozó fajok számának megcsappanásához, esetleges egyes vidékekről való eltűnéséhez. (Pl. európai oroszlán- Panthera leo europensis)
Idővel a társadalom fejlődésével, a népesség rohamos növekedésével, s így az ember és a ragadozók közti konfliktusok szaporodásával, az emberiség számára a nagyragadozók egyre inkább a tűzzel-vassal irtandó gonosz szinonimájává váltak. Ez a folyamat a hitvilág változásában is felfedezhető, hiszen a félve-tisztelt szerepkörből kilépve, lassan magától az ördögtől valót testesítették meg a ragadozók már az ember számára. Elég csak a mesék azidőtájt ügyeletes gonoszára, a Piroskát és nagymamáját is megevő farkasra, vagy a mitikus farkasember alakjára gondolnunk. A farkas (Canis lupus) esetében ez a folyamat különösen jól tetten érhető. A keresztény, civilizált Európával szemben az újvilágban halászó- vadászó-gyűjtögető életformát folytató indián és inúit őslakosság körében koránt sem alakult ki a fajnak az a fajta embert kerülő, menekülő magatartása, mint az írmagját is kiirtani igyekvő Európában.
Ráadásul az egyre jobban népesedő és a Földet uralma alá hajtani igyekvő Európában a vadászható vadfajokon sem kívánkozott már az ember a ragadozókkal osztozni. S persze e félelmetes, az embert sok mindenben felülmúló ragadozók elejtése nem kis dicsőségszámba ment, ezáltal jelentős trófea értékkel bírtak, s bírnak még napjainkban is. Ezt a fajta gondolkodásmódot a gyarmatosítással a fehér ember egyre szélesebb körben és sikeresebben terjesztette szerte a világban.
Párosulva e gondolkodás már az Európán kívüli területeken történő robbanásszerű népesség növekedéssel, a technika fejlődésével, a tűzfegyverek elterjedésével mind azt eredményezte, hogy a Föld nagy részén napjainkra jelentősen megcsappant a nagyragadozók száma.
Az egyre behatóbb kutatások során szerzett adatok alapján bizony úgy tűnik, nagyragadozóink koránt sem azok a vérszomjas fenevadak, akikre csak, mint táplálék konkurenseinkre, ránk és jószágainkra is veszélyt jelentő gyilkosokra kell gondolnunk. Szerepük van mint természetes szelektorok, a zsákmányállataik közötti egészséges, természetes egyensúly fenntartókra, egyes fajok állományainak korlátozására is, melyek hiányát bizony a táplálékforrásként felmerülő állatállomány ugyanúgy megsínyli.
Ma Nyugat-Európában az urbanizációval, a természetes élőhelyek eltűnésével, átalakításával, beszűkülésével, az életformák megváltozásával (korábbi külterjes, legeltető állattartás eltűnése, az intenzív, istállózó állattartás megjelenésével, elterjedésével) és az évszázadok óta tartó üldöztetésnek köszönhetően a nagyragadozók eltűnésével, kiirtásra kerülésével természetesen kevesebb konfliktus helyzet adódik már, mint korábban. Ugyanakkor a generalista nagyragadozók (farkas, barnamedve)az üldözések befejeződése és a védelmi programoknak köszönhetően jelentsen növelni tudták állományaikat és elterjedési területüket. Újbóli megjelenésük pedig a konfliktusok azonnal feléledését és kiéleződését okozták.
De Európa keleti és balkáni vidékén és Ázsia egyes vidékein még ma is léteznek azok a hagyományos életformák, párosulva a még viszonylag eredeti formáikban fennmaradt természeti környezettel, az ott élő nagyragadozó állománnyal, ahol a korábban említett kapcsolat ember és ragadozók között szinte mindennapos. Az ilyen, hagyományos, külterjes, legeltető állattartást folytató közösségek számára a javaik védelmére ősidők óta alkalmazott pásztorkutyák jelentették és jelentik ma is a megoldást.
A házi állatok könnyű préda reményében nagy csáberőként hatnak a ragadozókra, amiknek a kedvét szeghetik az állatokat őrző pásztorebek. Persze tökéletes védelmet a pásztorkutyák sem jelenthetnek, de nagyságrendekkel csökkenthetik a háziállat állományban esett kárt, ahhoz képest, ha pusztán emberi védelem alatt állnának. S bár olykor-olykor végzetes kimenetelűek lehetnek ezek a találkozások úgy a kutyák, mint a ragadozók számára, az esetek többségében a támadások visszaveréséről van ilyen esetekben pusztán szó, nem a ragadozók elpusztításáról. Innentől fogva megvalósul az ember és ragadozók, viszonylagos „békés” egymás mellett élése.
Napjainkban Kanada és az Egyesült Államok egyes vidékein is problémaként merül fel a farmok legeltetett állatait tizedelő ragadozók újbóli megjelenése. Mivel hagyományosan ezeken a vidékeken nem éltek nagytestű pásztorkutyák s a háziállatok benntartására szolgáló kerítések, villanypásztorok a ragadozók kedvét nem igazán vették el a támadástól. ,. A probléma orvoslására felmerült, hogy ne csak a legeltető gazdálkodási formát „importálják” Európából, de a hagyományosan azokhoz szorosan kötődő pásztorkutyákat is. Így kissé megkésve bár, de napjainkban már egyre szélesebb körben elterjedtek és hathatós védelmet nyújtanak a nyájak, gulyák mellett szolgáló európai, ázsiai eredetű pásztorebek. A prérifarkasokna (Canis latrans), farkasoknak (Canis lupus), pumáknak (Puma concolor), vörös (Lynx rufus) és kanadai hiúzoknak (Lynx canadensis), fekete (Ursus americanus) és grizzly (Ursus arctos horribilis) medvéknek így megúszhatják egy-két harapással aa farmok meglátogatását... Jobbnak látva, a vadonba visszavonulva a vad prédát lesni ismét. „A kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad.”
Hasonló elvek alapján működnek sikerrel Dél-Afrikában, Namíbiában gepárd (Acinonyx jubatus) és leopárd (Panthera pardus) védelmi programok legeltetett állatok tőszomszédságában, ahol is elsősorban a török anatóliai juhászkutyát alkalmazzák e ragadozók nyájaktól való távoltartásának érdekében.
De térjünk vissza Európába, közelebbről kis hazánkba, ahol az utóbbi időben ismét egyre inkább felmerül a ragadozók jelenlétéből adódó probléma.
Mivel a mai Magyarország területén nagykiterjedésű, összefüggő erdőségek nem igazán találhatóak így a barnamedve (Ursus arctos arctos) csak, mint az északi szomszédunktól időnként átlátogató „vendég” jöhet számításba, megfelelő élőhely, hogy lábát megvethesse, esetleg szaporodjon is, most úgy tűnik nem áll rendelkezésére. Farkas (Canis lupus) és hiúz (Lynx lynx) szintén Szlovákia felől húzódott délre hazánkba, s vetette meg a lábát, de számuk annak ellenére is, hogy szaporodhatnak nálunk, elenyésző. S nyilván így az esetlegesen általuk okozható kár is csekély.
Ami viszont jelentősebb mennyiségben „árasztja” lassan el hazánkat, az a dél-szláv államok felől északra terjedő arany sakál (Canis aureus). A sakálok alkalmasint veszélyt jelenthetnek ridegtartású kiskérődzőinkre elsősorban, de a korábban hagyományosan alkalmazott pásztorebeink, fel kell, hogy tudják venni, velük szemben a kesztyűt. Már csak azért is, mert méretüket, fizikai adottságaikat tekintve, meg sem közelítik rokonukat, a farkast. Így a legcélszerűbb védelem ellenük szintén e kutyáink eredeti értékeinek felismerése, „feltámasztása”, s azok a nyájak védelmében történő alkalmazása lenne. Nem is szükséges túl nagy ördöngösségre gondolnunk, hiszen rendelkezésünkre áll egyéb más idegen, „egzotikus” pásztorkutyafajta mellett két nemzeti fajtánk a kuvasz és a komondor.
Ami a vadgazdálkodásban okozott kárt illeti, sokak szerint érzékenyen érinti a sakál elszaporodása hazánk egyes vidékeinek őzállományát (Capreolus capreolus) . Az igazsághoz hozzátartozik viszont, hogy be kell lássuk azt, hogy csúcsragadozóinkat kiirtva, korántsem természetes állapotú már hazánk vadállománya. Gyakorlatilag az aranysakál (újbóli) megjelenésével, egy természetes szelektor lép ismét színre, ami nyílván elveszi jussát a vadállományból, bár ennek mértéke, gyakorisága erősen vitatatott. A kérdés csak az, el tudunk e vonatkoztatni, mennyiségi, anyagi érdekeinktől? Képesek vagyunk-e más értékeket szem előtt tartva, a természetest jobban közelítő állapotok visszatérését értékelni?.
Sajnos nehezen tudunk felülemelkedni az évtizedek alatt belénk plántált, a környezetünkben található élőlényeket számunkra hasznos és káros kategóriákba soroló szűklátókörű gondolkodásmódon. Ebből a szempontból nyílván a kívánatos az lenne, ha csak a számunkra „hasznos” élőlényeket felvonultató „vadasparkban” élhetnénk, amelyben létezők mind a mi érdekeinket szolgálnák. De az eredetei, természetes viszonyok között minden létezőnek megvolt a maga szerepe, a biológiai sokszínűségben meglévő helye, ami esetleg az ember saját érdekeit előtérbe helyező elképzelései szerint nem is volt mindig a maga helyén értékelhető.
Ma az országban a csúcsragadozók eltűnésével, kiirtásával sok helyütt a területek a területek mezőgaszdászai, erdészei számára elviselhetetlen mennyiségű csülkös vadállomány található. Az állomány kordában tartása jelenleg pusztán a vadászó ember feladata. A kérdés csupán az, vajon akar-e és képes-e az ember a legjobb akarata és tudása mellett is, az eredeti természetes szelektorok örökébe lépni? Vagy elfogadja-e a természetes segítséget?
Természetesen a legjobb felkészültség és körültekintés sem pótolja, pótolhatja azt a fajta természetes kiválasztódást, amit a zsákmányra leső ragadozók jelentenek. Ma mégis sokan féltékenyen, konkurensként tekintenek az újból megjelenő ragadozóinkra.
Nyilván önmagában az aranysakál újbóli megjelenése nem jelenthet garanciát a természetes állapotok maradéktalan visszaállására, hiszen nem tölthetik be a farkas, medve, hiúz hiánya által tátongó űrt. Bizonyos vadfajokra nézve nem is jelenthetnek ez utóbbiakhoz fogható mértékű veszélyt, méreteikből, fizikai adottságaikból kifolyólag. S esetlegesen tömeges, a korábbiakban nem jellemző területeken történő elszaporodásuknak, megjelenésüknek is pont, hogy történetesen az ezt megelőző időkben adott helyen jelenlévő, s a területen a sakált korábban korlátozó farkas eltűnése, ember általi kiirtása az oka. Természetesen az urbanizációval, modern erdőgazdálkodásunkkal, mezőgazdálkodásunkkal is oly mértékben átalakítottuk már természeti környezetünket, amiben esetlegesen a sakál még meg tudja vetni a lábát, de nagyobb ragadozóink számára már nem jut lehetőség, elég hely.
Szerzők: Gunics Zoltán Kiss Krisztina